Elmúlás

Két idegen közt egy dal remeg.
Lágy, akár a határtalan képzelet,
Mely örökkön keblemen ringat el,
Akkor is, ha hangom nem felel.

Haldokló csillag fénye pislákol,
Akár felperzselt rétek, mély pokol.
Kihunyni látszik, elveszni végleg,
Azonban ott maradnak a szép emlékek.

Hazug ölelés, mit nem érdemel senki.
Hazug csókok: ezt nem mertem megtenni.
Maradtak csupán maró, őszinte szavak,
S a könnyek, melyekből tenger fakad.

Gyönyörű álmokra sötétség fátyla ül,
De ne félj, az ég majd újra felderül.
Elűzi fénye a kegyetlent, a rosszat,
Míg szívedben egy új reményt fakaszt.

Bár elhinnéd, hogy nekem is úgy fájt,
Amikor azt mondtam: elmúlt a régi vágy.
Hogy ugyanaz a rémület mart akkor belém,
Mely most reszkető lelkedig faggyal ér.

Tudom, ma én vagyok a legfőbb gonosz,
De remélem, majd idővel átgondolod, s
Megérted, ettől még a barátod vagyok.
Ha te is így akarod...