Rémálom

Szorít az álom, és mélyebbre húz
Ormótlan hegyek közé, s száműz,
Akár ha gyilkos kezét örökölném
S vér csöppenne léptem nyomába.

Arcomat sós könnyek cikázzák,
Midőn fellobban szívemben a vágy
S arcodat játszva én idézem fel,
Hogy magamra maradjak emlékeddel.

Áttetsző alakod kezét nyújtja felém,
Majd az égre mutat. Hazug mosoly játszik
Arcodon, akár jel, hogy nem Te vagy.
Itt más emberként létezel. Idegen vagy.

Felnézek. Keresem, mit látsz.
S, hogy engem mi vagy épp ki lát.
Fölöttünk fekete szárnyú, egykori társaid
Akár keselyűk, köröznek. Várnak valamit.

Vörös kézfolt. Ennyit kapsz most tőlem
Ahogy eltaszítlak magamtól, s nézem
Amint semmivé foszlik tested.
Kezem immár véres. Rajta a Te véred.

Ellenem fordul őrangyalom, s lesújt,
Hogy pusztuljak veled, mert nem élhetek,
Midőn sír takarja, ki kezem által halt meg.
Pedig mindennél jobban szerettelek.

Rémálom csupán, mi kísért.
Múltamból kovácsolt, tovatűnt
félelmek tömkelege, mit feledni nem lehet.
De szerencsére még ma is felébredek.