Az Én mesém

Rég elmúlt koromban hallottam egy mesét,
Hol a herceg elnyerte szívszerelme kezét
Miután megjárta a pokoli, romlott vidéket,
Ahogy a boszorkány mondta, hízelgőn biza,
S keresett, míg rá nem lelt a dühödt sárkányra,
Kitől szerelmét mentette, s míg a világ állt, óvta.

Későn érő, örök álmodozó; igaz bolond voltam,
Amiért a mese valóságalapjában rajongva bíztam,
S csak vártam, vártam a hercegre, a fehér táltosra,
Ragyogó táncra, a bálra, vágytam szerelmes csókra.
Megálmodtam, elterveztem saját mesém ezerféléjét,
Így merengve, figyelve, kívánva éltem hiányzó mézét.

Telt az idő, zaklatott az ébredés, hogy ez tán tévedés,
De makacs szellemű eleven lévén vadászatba kezdtem,
Újrastimuláltam, megvadítottam mesém, szirénem,
Férfivadász angyalt, sellőt képzeltem, közben féltem:
Rátalál-e Hajnal a szőkére, lesz-e álma mit újraélhetne,
S akad-e ki elviseli minden bolondságát, míg csak élnek.

Volt idő: fiúk jöttek-mentek. De hiába, egyik sem herceg.
Újra és újra elbukott egy mesém. Csak csalódást éreztem,
Történetem immár mindenkinek drámában meséltem.
Ám hosszú évek múltán, mi tájt minden remény elkopott,
Szívem ajtaján erényét fitogtatva a szerelem is bekopogott,
S összeroppantotta ellene tűzben, vassal edzett testem…

Hisz Te bujkáltál gyéren szőtt mesém színes vászna mögött,
Te voltál, ki nem hitte, hogy lelkem immár mindörökre törött,
Eltörölted lapjaimról a szőke herceg képét, valaha volt létét.
Mosolyt hoztál, szívedbe zártál, eldobtad a kulcsot, mert tudtad:
Így a legjobb, s közben ígértél szebb életet, boldogabb éveket,
Csókoddal meghódítottál, ezzel tetted valósággá meséimet.