Viszlát New York!
1. fejezet - Madison

Álmodtam egyszer erről a népszerűségről. Elképzeltem ezerfélén hogy állnak körül a barátnak nevezett idegenek összekapaszkodva, énekelve, ujjongva, és hogyan búcsúztatnak majd bennünket, büszkén. Végre megtapasztalhattam. Gratulációk, és zokogó ölelések záporoztak ránk, midőn búcsúestünk végeérhetetlen fényárban és dübörgő zenében átcsapott a hajnalba. A repülőgép öt órakor indult, és kölcsönös megegyezés pecsételte, miszerint nem alszunk, nem vonulunk el csendesebb helyekre az utolsó New York-i éjszakánkon. Számolatlanul nyeltük az ajándék pezsgőket és erősebb italokat, miként az illik. Már arra sem emlékeztem mit ünnepelünk, csak ittam, és buliztam. A forgó táncparketten őrjöngők között néha láthattam csak, ahogy Brooke és Cleo egy félreeső asztalnál koccint egy-egy pohár koktéllal Mike és Oliver társaságában, vagy, hogy Ryan az asztalon táncol részegen. Mex máris másnaposan gubbasztott a fal mellett, ikertestvére pedig fel- alá járkált körülötte, emelkedett hangon magyarázva valakinek telefonon. Mit sem törődve azzal, hogy agyam jóformán nem jegyez meg semmit, csak észlel, hagytam, hadd döntsön hátra táncpartnerem, én pedig nyújtott karral, megfeszített gerinccel fokoztam a látványt. Épp csak egy rózsa hiányzott egyikünk szájából, ahogy visszahúzott magához, olyan közel, hogy az orrunk szelíden összeért. Mindig is erre a srácra vágytam. A karjai közt érezni a szerelem elsöprő erejét. Éppen csak egy egyetem, és egy soha vissza nem jövök költözés kellett ahhoz, hogy észrevegyen. Talán abban bízott, most, hogy nem követhet folytatás egy közösen eltöltött éjszakát, bátran meghághat, a fejemben levő alkohol pedig igennel ordított a ki nem mondottra, miközben ajkaink összeértek. A zene egyszeriben elhallgatott, helyét fojtott csend vette át, miközben valaki éles lélegzetet vett a hangfalakból visszhangozva, és felkiáltott:
- Köszönjük, hogy jöttetek, fiúk-lányok, máris folytatjuk a bulit, csak elköszönünk a srácoktól. - rikkantotta. - Reméljük, még vetődtök erre, és nem felejtitek el New Yorkot odaát!
Kissé észhez térve pillantottam körbe, és tekintetem meg is akadt Daniel-en, aki jelentőségteljesen villantotta fel ezüstözött óráját, és a mutatók felé bökött rajta. Bólintottam. Egy utolsó csókra méltattam a mellettem hebegő-habogó fiút, és csatlakoztam úti társaimhoz.
Gyalogszerrel indultunk el a hűvös hajnali napfelkelte vörösébe bújt utcán a reptér felé.
- Nem semmi éjszaka volt! - lelkendeztem, és fejemet gyengéden, a testvérét támogató Cole vállára hajtottam.
- Ha a nem semmi éjszaka alatt azt érted, hogy láttál már jobbat is, egyet értek. - felelte feszülten morogva. - Ennyi részeg démont még nem láttam egy helyre zsúfolódni. Ki hívta ezeket?
- Nem tudom, de nem sokuk volt ismerős. - felelte Mex. Alig, hogy kimondta, kis híján orra is bukott. Jelen pillanatban olyannyira nem tudott két dologra figyelni, hogy míg beszélt, orvul a lába elé türemkedett egy apró, ártalmatlannak tűnő kő, és igyekezett őt észrevétlenül kigáncsolni.
- Vigyázz! - szisszent Cole, aki elég nehezen viselte a - szerinte - pocsékul sikerült éjszaka után, testvére bénázását.
- Mindegyik az iskolatársad volt az utóbbi pár évben. Nemrég még a nevüket is tudtad. - jelentette ki Mike csipkelődve, a folytatást azonban a kérdező szúrós tekintete láttán hanyagolta. Ellenkező esetben könnyen szópárbajba keveredtek volna - ahogy általában -, ami pedig, ha nem figyelnek, könnyen tettlegességig fajul. Cole ugyanis nem tartotta titokban rasszista hajlamát, amellyel a föld lakosságának negyven százalékát alkotó, démon kifejezéssel illetett fajt célozta. Meg nem értett tény, miként viseli el mégis, hogy kilencfős csoportunk két harmada e fajt képviseli. Valószínűleg épphogy csak annyi tartotta mellettünk, mely szerint együtt nőttünk fel, ez azonban nem védett meg bennünket attól, hogy támadó felszólalásait végighallgassuk. Makacs személyisége miatt nem is nagyon szálltunk vitába vele. Mike azonban nem az a nyugodtfajta volt, aki képes csendben tűrni. Bárkivel összeszólalkozott, aki esélyt adott rá, és bár sok ilyen akadt, kedvenc célpontja mégis csak Cole maradt.
- Búcsú bulihoz képest elég vidámra sikerült. - lehelte Cleo, enyhén húzott szemeit dörgölve, témaváltás céljából.
- Nem hinném, hogy hiányolni fognak minket. - folytatta Brooklyn. - Pedig aztán, New York olyan partikat nem látott még, amilyeneket mi adtunk.
- Arra gondolsz, amikor úgy helybenhagyták Cole-ék villáját, hogy kis híján lakhatatlanná vált? - nevetett fel Ryan.
- Azok is démonok voltak. - jegyezte meg az ikerpár idősebb tagja.
- Szerinted mit nem azok tesznek tönkre? - fortyant Mike.
- Másként hogy került volna a plafon vakolata mind a padlóra, a piásüvegek a tető ereszébe, a hifi alkatrészeire bontva a falba mélyedve? Ember erre berúgva sem képes.
- Hidd el, azok is bármit megoldanak ittasan.
- Talán ha bennetek nem lett volna annyi alkohol, tehettetek volna ellene, de legalábbis emlékeznétek, ki volt! - emelte fel még jobban a hangját Cole.
- Ha jól emlékszem te is részeg voltál! Úgyhogy nem róhatsz fel nekünk semmit! - felelt Mike is kiabálva.
- Hagyjátok már abba! - szólt rájuk Cleo idegesen. - Ne tegyétek tönkre ezt a gyönyörű éjszakát!
- Hajnalt. - szúrta közbe Ryan vigyorogva.
- Mellékes. Annak a háznak már amúgy is mindegy, nem kell többet a lyukas falakat néznetek, és ha jól tudom, még így is akadt rá vevő.
Cole feszülten vállat vont, és ezzel az apró mozdulattal újra kibillentette Mexet törékeny egyensúlyából.
- Vigyázz! - mordult rá újra.
- Pszt! Inkább hallgassátok a madarakat! Milyen gyönyörűen énekelnek. - szóltam rájuk. Közben úgy éreztem, semmi nem moshatja le az arcomról a vigyort. Boldog voltam és diadalittas. Ugyanakkor a gyomromban ezernyi pillangó verdesésére emlékeztető zsibbadást éreztem a görcsös várakozástól, és az egyre fokozódó kíváncsiságtól. Európa csak ránk várt.
- Madison, te részeg vagy. - állapította meg Cole.
- Miért? - kérdeztem vissza mosolyogva. - Csak mert nem hagyom, hogy elrontsátok a kedvemet? - közben nyelvet öltöttem rá. Ő morogva fordította el tekintetét a távoli reptér felé, ahová igyekeztünk.
Korán volt még, így gyalog kellett mennünk. Az első buszok nem vittek volna ki időben, szüleink autói pedig a csomagjainkkal voltak tele.
A szédelgő, kóválygó menet lassított felvételre emlékeztetett. Csak akkor tűnt normál tempójúnak, amikor valaki orra bukott, ami valljuk be, többször előfordult, főképp Mex és Ryan előadásában, de én is jó párszor megbotlottam - amit hamar megelégelve kibújtam a magas sarkúból, és mezítláb folytattam az utat. - Brooke és Cleo nem ihattak valami sokat. Céltudatosan mentek a csoport előtt pár méterre, gyors tempólyukkal ösztönözve minket a haladásra. Mike és Dan, valahol a csajok és a csoport között igyekezett tartani a lépést.
Végül hosszas túra után kiértünk a John F. Kennedy reptérre.
A pillanatnyi csendben még a tücskök muzsikáját is hallani lehetett. A nap messze, a fellegek mögött emelkedett, narancsszínre festve az eget, és a távolabbi felhőket, de a fénye egyre csak halványodott. A levegővel enyhe porszag keveredett, jelezve a közelgő esőt.
A természet e búcsúja újra elkápráztatott. Izgatottan megpördültem. Körbelendítettem magam körül a pántos cipőt, mintha csak az én saját holdam volna. Meztelen talpam alatt roszogtak az apróbb kavicsok.
Jókedvemet az sem árnyékolhatta be, amikor tudatosult bennem, hogy még senki nem ért oda rajtunk kívül.
Mivel az ottani büfé még nem nyitott ki, a parkolóba kényszerültünk várni.
Idővel az eső szele elért hozzánk, a nap fényeit pedig teljesen megfojtották az egyre sötétedő, sűrűsödő felhőrétegek, kis társaságunkon pedig keresztülsöpört az idegesség.
- Nem mondtak mára vihart. Ugye? - kérdezte Cleo. - Engednek minket felszállni ilyen időben?
- Remélem. - sóhajtott Brooklyn, miközben végigpásztázta szemével az ide vezető autóutat. - Anyám meg ideérhetne már. Kezdek fázni. - Felmutatta libabőrös kezét, hogy bizonyítsa állítását, aztán megdörzsölte, hogy kicsit felmelegedjen.
- Ez csak egy kis eső. Nem jelent gondot. - vont vállat Oliver, figyelmen kívül hagyva Brooke nyafogását.
- Azt hiszem még így is túl korán kiértünk. - sóhajtott fel Cleo, és ő is meztelen kezét kezdte dörgölni.
- Nem ittatok eleget? - vigyorodott el Mike. - Most fűtene benneteket az alkohol. Látjátok? Nekünk semmi bajunk.
- Nem mindenki olyan alkoholista, mint te, Mike. - vigyorgott vissza Cleo. - De ha maradtunk volna még egy negyed órát…
- Akkor még mindig David-el táncolnék! - vágtam közbe lelkendezve. - Láttad, hogy nézett rám?
- Valójában azt akartam mondani, hogy nem fagynánk meg, de mindegy. - morrant rám.
- Szerintem abban a negyed órában nem táncoltatok volna, Madison. - vihorászott Ryan.
- Te meg miről beszélsz? - fordultam oda hozzá.
- Na, szerinted miről beszél? - Oliver széles vigyora, szinte egészen ellepte az arcát, közben játékosan vállba bokszolta Ryan-t, azután ököl pacsiztak.
- Ha-ha! Nagyon vicces. - morogtam, és sértődést színlelve elfordultam tőlük.
- Idióták. - nyugtázta Cole. Ő is végignézett az úton, és mély sóhajt hallatva egy fekete limuzin felé mutatott. - Végre megjöttek.
A hosszított járgány mögött egy ezüst Mercedes is feltűnt, amely Ryan apjához tartozott. A megbeszéltek szerint ő hozta Brooke mamáját és holmijukat, valamint Mike cuccát is. A következő, egyszerű kis kék Suzukival Dan szülei, mögöttük fekete Skodával Cleo családja hajtott felénk. Végül Olcsiék Fiatja mögött az én felmenőim zárták a sort.
Az órámra pillantottam, aztán az üvegkupolás reptéri fogadóterem felé.
- Még épp idejében. - jegyeztem meg.
- Ez az összevárósdi nem volt a legjobb taktika. - morgolódott Cole.
- Miért? Így legalább ha egy késik, mindenki marad, és nincs kavarodás, ki szállt fel és ki hiányzik. - vont vállat Mike, csak azért is.
- Ja, mert olyan jó móka lekésni a repülőt. - vágott vissza az idősebb testvér, vitára készen. - Bár nekem lenne pénzem új jegyre, ellentétben veled. - mutatott rá, majd még mellékesen hozzá tette. - Mondtam, hogy magángéppel kellett volna mennünk.
- Az apáéknak kell ma. - motyogott közbe Mex, ezzel Mike-ba fojtva a válaszát.
- Apáéknak van elég gépük. - háborogott tovább Cole.
- De pilóta most csak egy van. És tudod, hogy nem szeretik, ha idegennel szállunk fel.
- Persze, és vajon minket féltenek, vagy inkább a gépet? - firtatta idegesen. Ma furcsán hatott rá az alkohol. Talán az út miatt is frusztrált volt kicsit, de ezzel a jelenettel csak bennünket is bizonytalanságba sodort. Utálta a nagy, utasszállító gépeket, a sokszínű személyzetet. Úgy gondolta minél több ember dolgozik egy gépen annál nagyobb a hibalehetőség. Talán magának sem vallotta be, de félt. Nem magától a repüléstől, inkább az emberi gondatlanság okozta balesetektől, de bunkóságával tökéletesen elleplezte gyengepontját. - Nekik csak a pénz számít. - morogta még, aztán a limuzin felé pillantott, amely éppen a parkoló bejáratához ért. A sofőr egyáltalán nem lassított. Gyanítottam, ha le lenne eresztve a sorompó, azt is elgázolta volna. Gyors tempójával íves kanyart tett az üres parkoló kopott felfestésén, és megállt az épület előtt.
- Tudod, hogy ez nem így van. - motyogott Mex, az előbbi témán tartva a szót. - Ha így lenne…
Cole leintette.
- Higgy, amit akarsz, de engem ne fárassz ezzel, kérlek. Majd megfontolom mit mondtál, ha egyszer együtt ülünk vacsorához, vagy megkérdezik, hogy megy sorunk, míg nincsenek idehaza. Majd ha nem a személyzet próbál megnevelni, akkor elhiszem, hogy nem egy véletlen vagyok.
- Hogy beszélhetsz így? - kiabált rá Mex erőtlenül. - Hogy feltételezheted, hogy…
- Mikor találkoztál velük utoljára? - vágott Cole újra a szavába.
Mex szája széle megrándult. Elkapta pillantását tajtékzó testvéréről, és sértett hallgatásával kerülte ki a válaszadást.
- Srácok, nincs szükségünk most erre. - suttogta Cleo, és együtt érzőn átölelte Mexet.
Cole morogva bólintott.
Sajnáltam őket, de ezt soha nem mondhattam ki. Az ikerpár szülei mindketten ügyvédek voltak. Nagynevűek, tökéletes karriert futottak be, és rengeteg helyre utaztak, volt, hogy együtt, és volt, hogy külön-külön. Nem egyszer volt rá példa, hogy egymás ellenfelei voltak. Ezt élvezték a legjobban. Imádtak versengeni, főképp egymással. Mindenhol gyakran fordultak meg, kivéve saját otthonukat. Pályafutásukat persze tönkretette volna a gyereknevelés, amit nem vállaltak be, így nevelőnők mellett nőttek a srácok. Cole idővel felvette szülei nemtörődömségét, és taplóságával ellensúlyozta a zavart a lelkében, amit nem hagyott senkinek sem látni. Nagy szerencse, hogy az ikrek egymás ellentétei, így Mex-el legalább lehetett viták nélkül beszélgetni. Együtt érző volt, és kedves, számomra azonban mégis Cole volt az érdekes. Jobban szerettem volna mindig az ő közelében lenni, és megfejteni.
Mély levegőt vettem. Kinyújtottam a kezem, és lassan a fiú vállára fektetve végigsimítottam. Ő lerázta magáról az érintésemet. Francba.
A limuzin ajtaja ekkor nyílt csak ki. A volán mögül Alfred pattant elő. Így már értettem a szörnyű vezetési stílust. A fiatal arcú férfi évtizedek óta szolgálta a családot, mint komornyik, és Mex egyik legkedvesebb barátjává vált az évek során. Ebből kifolyólag - Alfred ugyan démon volt -, Cole megtűrni kényszerült.
Az anyósülés felől Alfred "társa", Morris mászott elő. Ránézésre a nagyapám lehetett volna. Cole rendszerint inkább őt ugráltatta. Jobban szimpatizált emberi mivoltával, még ha Alfred munkája gyorsabb épp pontosabb volt is.
- Uram? - indult felénk az idős férfi, Cole azonban maradásra intette:
- Vigyétek a holmit! - adta az utasítást. Morris bólogatva fordult meg, Alfred pedig azonnal indult befelé, rögtön négy megtömött bőrönddel.
Időközben a többiek is leparkoltak, valamivel szabályosabb formában.
- De jól jönne nekünk is egy Alfred. - sóhajtozott Cleo, miközben felpattintotta a Skoda csomagtartóját.
- Ryan nektek miért nincs hordárotok? - kérdezte Brooke a Mercedes ajtaját feszegetve. - Nyílj már ki!
- Mert apám fülén még nem folyik pénz, de ne aggódj, azon van, hogy ő is úgy szórhassa a lóvét, mint Cole-ék. - öltött nyelvet Ryan, és kifúrva Brooklyn-t az ajtó mellől, kinyitotta neki.
- Kösz. - forgatta meg a szemeit a gyors magyarázatra, és kicibálta saját tele tömött túrahátizsákját.
Mire mindent becuccoltunk, és leadtunk, már szorított az idő. Futólépésben indultunk a gépünk keresésére, és ugyanezzel a tempóval történt a beszállás is. Éppen hogy beszálltunk, már zárták is az ajtót. Az ülésekkel szembeni monitoron egy figyelemfelhívás villogott a hozzá tartozó ábrázolás alatt. "Öveket bekapcsolni!" Sietve betömtük kézipoggyászunkat a fejünk fölötti megőrzőkbe, és kapkodva szétszóródtunk a helyeinkre. Az induló motor zaja csak alig szűrődött be, de ennyi éppen elég volt, hogy felkavarodjon a gyomrom, a felszállás pedig egyenesen hányingert keltő volt. Ujjaimat szorosan összefűztem Brooklyn-éval, és egymás kezét szorongatva bámultunk ki az ablakon a távolodó New York elmosódó panorámájára.
- Hiányozni fog ez a pörgés. - suttogtam elszorult torokkal.
- Ne aggódj, Winterhort-ba érve már eszedbe sem fog jutni. - súgta vissza.
Csak remélni tudtam, hogy igaza lesz.
Furcsa volt mindent magunk mögött hagyni, és újrakezdeni egy idegen országban, de legalább együtt voltunk mindannyian, és most már csak ez számított.