Idegen

Sötét éjszaka volt. A csillagokat sűrű felhőréteg takarta, melyből néha felszabadult egy-egy szikrázó égi csoda, ám víz semmi. Régóta várta ezt a vihart a szikkadt, felhevült táj, ellenben az, eső helyett csak félelmet hozott. Félelmet, és az emberarcú szörnyet.
A falu népe összegyűlt, hogy lássa, mint roskad a halálba az idegen, aki megszabdalt ruhákban, vérrel borítva érkezett hozzánk napnyugta után nem sokkal. Az emberek összesúgtak mögötte sebeit szemlélve, és találgattak, honnan jöhetett. Fenemód vérszomjasnak nevezhető népünk nem egy holttal találkozott össze a közelmúltban, akiknek hovatartozása éppúgy homályba burkolózott, mint elestének oka, vagy éppen úti célja. Annyi bizonyos volt, hogy az egyre gyakoribb tetemfelfedezések ellenére sem csappant a népszám. Idegenek voltak ők, mind. A falusiak ideig-óráig rettegtek, mikor kerülnek sorra, ám a szisztémát felismerve már csak kíváncsiság maradt bennük, és az egyre kihaló empátia. Kevés idegen jutott el hozzánk élve, ám azokat is mind hamarabb ragadta el a kaszás. Így hát az emberek növekvő érdeklődéssel kísérték figyelemmel az újabb és újabb jövevények gyötrelmes halálát, lévén, nem volt jobb szórakozásuk.
Ezen idegen sem különbözött sokban a többitől. Éltükben mind hörgő, fulladozó hangot hallattak, értelmes beszédet soha. Néha napján szavakat ismételgettek, és értelmezhetetlen mondatokká alakították gyatra szókincsüket. A testüket küzdelmek során szerzett sebek vörös sokasága borította. Akadt köztük égetett, karmolt, harapott, késsel vagy egyéb szerszámmal okozott heg. Mégis inkább a szem vonta magára a figyelmet. A lélek tükreként emlegetett szervük ugyanis természetellenes torzulatok színes kavalkádját idézte. Felemás színű, fényű, pupillájú pillantásuk kísérletek tucatjaira engedtek gondolni. Mostani látogatónk sem volt kivétel. Szeme fehérje már-már feketévé koszult, akár csak írisze, míg a szembogár olyan vörös volt, mint a frissen kiserkent vér, és olyan fényben izzott, akár a haldokló tűz parazsa. Akire csak ránézett, azonnal métereket hátrált az útjából. Nem volt éppen tekintélyt parancsoló. Koszlott emberségét valami természetfeletti vette át. Valami sötét. Az emberek félelme újraéledt egyetlen pillantásában.
Rám szegeződött minden riadt szem. Nekem kellett lépnem, tudtam jól. Ő azonban más volt, mint akiket eddig próbáltam orvosolni, kifürkészni a titkukat, a múltjukat. A többi ártalmatlanná gyengült fajtársával ellentétben, neki egyelőre esze ágában sem volt megdögleni.
Kis közösségünkben szokássá nőtte ki magát, hogy ha egy ember fél, akkor mindenki. Fordítva szint úgy. Ennek tudatában kellett cselekednem, hisz ha hisztérikus kiáltással menekülök, egyből tömegpánikot kreálok. Így hát alig pislákoló kíváncsiságomra támaszkodva elhitetem magammal, hogy jobban érdekel ennek az alaknak a hogyléte, mint a sajátom.
Felé léptem.
Ő megtorpant. Fejét félrebillentve mért végig.
Újabb lépés.
Szinte látni véltem a képzelt kíváncsiságot az ő szemében is felcsillanni. De az valami más volt.
Megálltam előtte, és kezet nyújtva felé, bemutatkoztam.
Csak bámult rám. Mintha nem értené. Aztán lassan felemelte a karját, és tenyere az enyémhez ért, miközben ujjainkkal egybe fűztük kézfejeinket.
Ezután elszabadult a pokol. Alig fogtam fel belőle bármit is.
A kezem tompa roppanás hangja mellett éktelen fájdalomba kezdett. Elhaló ordításom visszhangjaként sikoltott fel az összeverődött népség, és lökdösődve, egymást nem kímélve menekülőre fogták.
Az idegen egyetlen szót kezdett ismételgetni; "Vér." Ahogy a kezemre néztem, visszaszoríthatatlan kiáltás tört fel belőlem. A vörös ragaccsal befestett ujjak, mintha nem is az enyémek lettek volna, lehetetlen irányba görbülve álltak szanaszét, akár a fák göcsörtös ágai. Levegőért kapkodtam, hiába. A környezetem elfeketedett, elrejtőzött előlem minden, amit ismertem, és ami megnyugtathatott volna. Csak a szemeit láttam. A szemeit, melyekben felparázslott a gyilkos ösztön lángja.