Álmok és rémálmok
1. fejezet

Az égbolt mélykék vásznát a telihold fénye uralta, mely ezüstbe öltöztette a lomhán átúszó felhőfoszlányok szegélyét, ezzel fokozva az este varázsát. Az utcát frissen hullott hó takarta be, melyben még csak pár lábnyom hagyott emléket maga után. Mély lélegzetet vettem, és hosszan kifújtam, figyelve a magasba szálló párafelhőt.
Minden olyan volt, ahogy terveztem.
Az étterembe jövet még híre-hamva sem volt ennek a fehér csodának, és tudván barátnőm mennyire szereti az ilyesmit, próbáltam az előrejelzésekhez igazítani randevúnk időpontját. Csak a szerencsének köszönhettem, hogy az esténk ilyen tökéletesen folytatódhat. A finom vacsora fölött folytatott beszélgetésünk csak bevezetés volt, és bár úgy tűnt, Em nem látott át rajtam, féltem máris sejti mire készülök. A szitáló hó, és a mínuszba szökő fokok ellenére úgy éreztem lángol az arcom, a szívem pedig át akarta szakítani a mellkasomat, miközben kézen fogtam kedvesemet, és elindultunk a karácsonyi fények hálója alatt. Úti célként a parkot tűztem ki, mely a nyugalom utolsó mentsváraként tartotta a frontot a város szívében. Ilyenkor is ott volt a legszebb. A kopár fákat égősorokkal tekerték körbe az ünnepek alkalmából, a sötétben pedig úgy tűnt, mintha ezernyi tündér rejtőzne az ágak közt.
Em megszorította a kezemet, és szökellt mellettem kettőt-hármat örömében. Az ilyesmi mindig is boldoggá tette.
Elégedett mosoly ült ki az arcomra, és esélyt adtam a gyanakvásra, ahogy a szökőkút felé húztam egy keskeny ösvényen át, melyet most nekünk kellett kitaposnunk. Úgy tűnt, nem veszi a lapot. Bár az is megfordult a fejemben, hogy talán pontosan tudja, mi történik, csak cukkol tettetett tudatlanságával. Amikor odaértünk a kúthoz felszökkent a peremére, majd eleresztve a kezemet a jégre lépett. Ekkor már biztosra vettem, hogy a bolondját járatja velem. Felém fordult, és rám kacsintva csókot dobott felém, majd pedig lendületet vett, hogy körbecsússzon a majd három méter széles kút tükörré vált vizén.
Nem engedhettem, hogy átvegye az irányítást, így én is átlendítettem egyik lábam a perem fölött, majd a másikat, amikor már biztosnak éreztem az egyensúlyom.
- Vigyázz! - Em addigra körbeért, és egyenesen nekem csúszott. Talán véletlenül, talán nem. Valahogy éreztem a szándékosságot, miközben Ő velem együtt a jégre esett. Felnyögtem, és közben magam előtt láttam, holnapra mekkora foltok lesznek a könyökömön. Ennél több időt azonban nem engedtem ezekre az ösztönből előtűnő gondolatokra. Igyekeztem megtartani töretlen mosolyomat, mialatt észrevétlenül a zsebembe nyúltam.
- Jól vagy? - kérdezett, én azonban már nem bírtam erre koncentrálni.
- Emlékszel még? - érdeklődtem válasz helyett. - Öt éve már.
- Ne is emlegesd! - nevetett fel, és belevörösödött közös emlékünk felidézésébe.
- Itt találkoztunk először. - folytattam, és közben igyekeztem a lehető legkevesebb gúnyt vinni a hangomba.
- Csurom víz voltam. A sminkem pont, mint a halott menyasszonyé. Nem is értem, hogy szerethettél akkor belém.
- Gyönyörű voltál! - vágtam rá. - Épp, mint most. - A hidegtől piros arcára néztem, majd tengerkék szemeire, és láttam benne a gyanakvás szikráját. Felültem, és előhúztam a dobozkát a zsebemből.
- Luke? - a hangja elcsuklott, de nem engedtem, hogy megingasson.
- Emma Hall, az angyalok küldtek hozzám. - kezdtem. A torkom mintha egyszeriben kiszáradt volna, nehezemre esett minden szó. Megdöbbent arckifejezését látva, kezdtem félni egy esetleges nemleges választól. - Megfogadtam, hogy vigyázok rád, mégis úgy érzem, ez épp fordítva igaz. Jobb ember lettem melletted, és csak remélni merem, hogy mindent megadok neked, amire csak vágysz. Nem tudom szavakba önteni, mennyire szeretlek, ezért inkább megmutatom. - Felpattintottam a dobozt, és feléje mutattam a vörös bársonyba süllyesztett ezüst gyűrűt, melyben kisebb-nagyobb gyémántok alkottak egy számomra értelmezhetetlen mintát. Reméltem tetszik neki annyira, mint azt a boltban elképzeltem, az ékszert méregetve. - Em, hozzám jössz feleségül?
Az előbbi pír úgy szökött ki az arcából, mintha szellemet látna, mialatt én egyre görcsösebben markoltam a dobozt.
- Luke, én, - dadogva emelte egyik kezét remegő ajka elé, míg a másikat felém tartotta. - Igen. - könnyek szöktek a szemébe, és elnevette magát, miközben én merevvé fagyott ujjaimmal igyekeztem kiszedni a gyűrűt a dobozból, és az ujjára húzni. Pár pillanatig csak meredt rá, közben a könnyeit törölgette, az idegességem pedig nem akart csillapodni.
- Tetszik? - kérdeztem halkan.
- Imádom. - felelte magára eszmélve. - Gyönyörű. - tette hozzá, belém fojtva kétkedő szavaim, miközben átkarolt, és ajkait lágyan az enyémhez érintette.
Mindent egybevetve tökéletes este volt. Miután kicsit megnyugodtunk, újra kézen fogtam, és elindultunk hozzájuk, mostanra kissé átfagyva. Útközben egyikünk sem szólalt meg, de a mosolya őszinte volt, és tudtam, mától ez az este is egy csoda lesz a számára. Én pedig boldog voltam, hogy ilyennek látom. Magamban megfogadtam, hogy ezen túl sem érem majd be kisebb mosollyal, és ezzel egy olyan útra léptem, amit végre én választottam magamnak. Nem akartam, hogy valaha is megbánja ezt az igent.
A ház tornácán aztán elköszöntünk egymástól, ahogy általában. Most azonban végre úgy jöttem el tőle, hogy tudtam, hamarosan együtt élünk majd, és többé nem lesz szükség búcsúra.
Hazáig nem lehetett elpusztítani az örömömet, noha sokadjára is próbára tette erős gyomromat a buszon terjengő bűzök kavalkádja, és egy borszagú férfi, akinek egyetlen kedvtelése mások piszkálásából fakadt. De álltam a sarat, és azt hittem, mától minden megpróbáltatást hasonló könnyedséggel hárítok majd el. Mégsem így történt.
Szokás szerint, mielőtt a házba léptem volna, kinyitottam az ütött-kopott "Dr. Marcus Ward" feliratú levelesládát, és kivettem, amit találtam benne. Fél kézzel előkerestem a kulcsomat, és míg az előtérben igyekeztem lerúgni a cipőimet, a leveleket válogattam. Nagybátyám postáját a nappali asztalára szórtam, ami nem volt éppenséggel kevés. Marcus pszichológus volt, így a munkájából kifolyólag rengeteg páciense írt neki, még ha gyakran jártak is ide. Legtöbbjük az időpontja előtt fél, vagy akár egy órával már itt toporgott a nappaliban, várakozva, így volt balszerencsém sokukat megismerni.
Most az átlagnál valamivel több üzenet jött. Szinte elveszett alattuk a kis üvegasztal. Az ünnepek miatt sokukban felébredt a depresszió, és küszködtek a magánnyal. Sosem értettem, miért csak ilyenkor jut eszükbe, mennyire hiányzik nekik a család, és úgy tartottam, ezeket az embereket valóban csak végzettséggel lehet megérteni. De Marcus több volt nekik, mint orvos. Az elhanyagolt betegeit összegyűjtötte Szentestére, és velünk ünnepelhettek. Még valami apróságot is vett mindegyiküknek. Elvégre tellett rá.
Már előre utáltam az egész cirkuszt. Nem vágytam rá, hogy nekem sírjanak, panaszkodjanak, velem vigasztaltassák magukat. De tudtam, az idei más lesz. Éreztem. Talán azért, mert már eszembe jutott, hogy vidékre utazok Emmával, és kettesben leszünk. A szülei erkölcsi deformitása miatt úgysem tehettük meg túl sűrűn. Megértem, hogy féltik a lányaikat, ám azt a bezártságot képtelenség volt elviselni, még külső szemlélőként is. Huszonévesen takarodó? Mintha a börtönőrei volnának. Elhatároztam, ha kell, megszöktetem, de az idei karácsonyt velem tölti.
Legalábbis így szólt az előzetes terv.
Aztán a kezembe akadt egy nekem szóló levél.
"Hillsboro Állami Fegyház". Ez állt a borítékon a feladó neve helyén, címzettként pedig engem jelöltek meg. Mégis mit követtem el? Elsőként ez fordult meg a fejemben. Viszont se autóm, se hatalmi visszaélést kínáló állásom nem volt. A zenéket és filmeket a boltban vettem, és más törvénytelen dologról sem tudtam. Egy percre az is eszembe ötlött, Emma igazat mondott-e a koráról, ám nem hagytam, hogy gyökeret verjen bennem. Ehelyett feltéptem a borítékot, és kiszabtam belőle a levelet. Csak ennyi állt a háromba hajtott, famentes lapon:

Tisztel Lucas Ward!

Ezúton értesítjük, hogy édesapja, Franklin Ward szabadulást nyert fegyházunkból december 20-ai dátummal, délelőtt 10 órakor.
Kérjük a fenti időpontban a Hillsboro Állami Fegyház portáján megjelenni, és említett Frank Ward-ot gondjaiba venni.
Ezen levél kizárólagos címzettje Ön, külön kérésére.

Tisztelettel, Josef Powell
Igazgató

Nem mondhatnám örömteli hírnek, és még kevésbé tökéletesnek időzítésüket. Hisz Frank soha nem is volt az apám. Marcus nevelt fel. Egyedül. Még időszakos barátnőit sem vonta bele semmibe, bármennyire is szükségét látta volna egy pótmamának. Nem akart traumának kitenni, esetleges szétválásuk okán, amely több-kevesebb időt követően mindig bekövetkezett. Imádott nagybátyám nem ragadt le olyan könnyedén egy nő mellett sem, mint én. Vágyott az emberi sokszínűségre, amiért én nem ítélhettem el. De talán csak elfogult voltam vele szemben. Ahogy később Frank ügyében is.
Egyszer megkérdeztem, miért nem hívhatom apának. Ez volt az első komoly beszélgetése velem. Azt felelte, akit így nevezhetek, majd egyszer visszajön, és helyrehoz mindent, amit elrontott. De hogy miért ment el, arról még nem beszélhetett nekem. Igaza is volt. Túl fiatal voltam. Talán már akkor is felfogtam ezt, így csak annyit kérdeztem még, jó ember volt-e. Ő pedig igennel felelt lelkem megnyugtatására. Ellenben édesanyámról rengeteget mesélt. Szinte úgy éreztem, magam is ismertem Őt, annyi történetet hallottam Marcustól. Mialatt magyarázott, arcára olyan lágy mosoly ült, amelyet csak a legfontosabbak érdemelnek ki. Ezt a mosolyt képzeltem anya, általam teremtett arcára, és gyönyörű volt vele.
Sokáig beértem ezzel a képpel, és nem kérdeztem semmit, mert nem akartam olyan választ hallani, mely kedvemet szegné. Hol van anya? Ha elhagyott, azt nem szerettem volna tudni. Ha csak véletlen voltam, azt sem. De aztán az ember felnő, és a kérdések egyre fontosabbnak tűnnek. A válaszok pedig elengedhetetlennek. Amikor pedig Marcus így felelt; - Hát tényleg nem emlékszel? - szörnyű érzés mart belém. A fejem lüktetni kezdett, és próbált felidézni valamit. Olyan volt, mintha a tudatalattimat ki akarta volna tépni valami a fejemből. Mintha a sötétség megragadott volna minden emléket, és csavarni kezdte volna, hogy kifacsarjon belőle valamit, ami már elveszni látszott. Így azt feleltem a kérdésre, amit akartam, hogy magam is elhiggyek: - Nem. - Akkor pedig újra elkezdett mesélni, az arca azonban komor volt. Sehol a fontosaknak járó mosoly. A testvéréről beszélt. Hogy milyen volt a jelleme, az iskolai átlaga, a randevúk utáni lelkesedése és az esküvője. Mégis olyan hideg volt a hangja, hogy megdermedtem ültő helyemben. - Apád jó ember volt. - mondta. - De csak ideig-óráig. - és tudtam, hogy örökkön bánni fogom a kérdést, amit feltettem. Hogy ragaszkodnom kellett volna a magam alkotta képhez, melyben apám tűzoltó, vagy titkos ügynök. Hogy szent cél az, ami miatt nem volt mellettem, míg felnőttem. De nem. Marcus egy történettel két képet pusztított el, és egy álmot a boldog család újbóli egyesüléséről. Mindehhez pedig csak egyetlen mondat kellett. - Frank ölte meg édesanyádat. - Tudtam. Akkor, és ott megfogadtam, hogy soha nem fogok megbocsájtani Franknek, amiért elpusztított egy angyalt. Azt a nőt, akit minden lányban kerestem. Nem tudtam volna elképzelni, hogy ártsak Emmának, vagy, hogy egyáltalán rossz szavakkal illessem. A puszta gondolat is fájdalmas volt. Még most is.
Ez volt az egyetlen emlékem az apámról.
Most pedig elvárta volna, hogy elmenjek érte, hazahozzam az otthonunkba, és segítsem, amiben csak kéri? Azt hiszi meg tudok neki bocsájtani egy ilyen tettet? Bár lett volna inkább drogdíler,
vagy tolvaj. De ha már egyszer gyilkossá lett, miért éppen anyát?
Összetéptem a levelet, és a kandalló lobogó tüzébe szórtam.
- Dögölj meg, Frank! - suttogtam. - Maradj, ahol vagy.

Marcus évekkel ezelőtt mondta el nekem az igazat. Én pedig évekig nyomtam el az emlékképet, melyet az elmém oly lázasan kutatott. Ez a levél azonban megmozgatta minden agytekervényemet. Addig ásott le a mély feledés mocsarában, mígnem rátalált valamire. Valamire, amit egykor talán magamnak szántam, mára azonban tudni sem akartam róla.
Egy fekete ruhás férfit láttam álmomban, amint egy reszkető nő fölé hajol. Magából kikelve ordított. Talán egy másik férfiról beszélt. A nő zokogva bizonygatta vitapartnere tévedését, mind hiába. Nem lehetett rá hatni. Megragadta hát a karját, és ragyogó szemekkel vallott szerelmet újra, és újra. Válaszul azonban pofon volt a jussa. Egy szempillantásnyi idő alatt változott a kép. Mintha kimaradt volna egy rész a történetből. Vagy talán csak az elveszett türelmet pótolandó került elő a konyhai bárd. Újra lehunytam a szemem. Ahogy felnéztem, anyám angyalarca éppen felém fordult, miközben fuldokolva vérrel fröcskölte be a parkettát. És akkor újabb ugrás. Vagy inkább csak lökés. Hirtelen külső szemlélőből átcsöppentem a történetbe. A padlón heverő telefont bámulva álltam, és rettenetesen kicsinek éreztem magam. Ahogy felnéztem, a pillantásom találkozott a férfi szikrákat szóró tekintetével. Nem volt benne könyörület. Még egy gyerek is megérzi az ilyesmit. Elkiáltottam magam, és rohanni kezdtem, de nem a kijárat felé, hanem épp az ellenkező irányba. Édesanyám oltalmába. A távolból piros és kék fények villantak a falra. Néztem, ahogy váltották egymást, és tündérek táncát jutatták eszembe. Aztán Frank a hajamba markolt, én pedig újra felordítottam, ezúttal saját hangomon, és lefordultam az ágyról, mint aki szabadulni akar.
Beletelt néhány pillanatba, mire rájöttem, hogy a saját hajamat tépem, és még néhányba, hogy észrevegyem, könnyek folynak az arcomon végig, azért viszket az állam.
Felkeltem, és eltámolyogtam a fürdőig. Megmostam az arcomat, és az órára néztem. Nem is volt túl messze a reggel, így ötletként sem merült fel bennem, hogy visszafeküdjek. Ehelyett inkább magamra öltöttem a legjobb öltönyömet, és egy kis habbal beállítottam hollófekete hajamat, ahogy mindig szoktam. A tükörbe nézve, azonban elégedetlen voltam a látványommal. Azt a sápadtságot, ami rajtam látszott, egy hulla is megirigyelte volna. A kontraszt olyan volt, mint a hóban a rejtőzni kívánó fekete macska árulkodó bundája.
Azonnal a konyhába indultam, hogy egy bögre kávéval életet leheljek magamba, a nappalin áthaladva azonban megakadt a szemem a borítékon. Úgy tűnik, kimaradt az esti rituálémból. De sebaj, gondoltam bepótolom. Ahogy érte nyúltam viszont gondolkodóba ejtett: biztos, hogy ide tettem? Emlékeim szerint egyszerűen kiejtettem a kezemből, amikor ráeszméltem a levél tartalmára. Talán Marcus megtalálta? Máris? Vajon Ő tervbe vette, hogy elmegy Frank elé? Nem, annál jobban tudja, mit tenne velem ezzel. Viszont annak idején sokat beszélt a megbocsájtásról és a második esélyek hasznosságáról. Bár amióta megtudtam a tényeket, egyre kevesebbszer hozakodott elő velük, kezdtem azt gyanítani, szándékosan plántálta belém ezt gyerekkoromban, hogy majd kifejtse hatását, amikor ide kerülök.
Tévedett! A terve nem jön össze. Az egész elmélet megdőlt azon a napon.
Aztán rájöttem, hogy ettől Ő még megadhatja neki a második esélyt. Ha viszont idehozza, utána engem nézegethet a börtönbeli társalgóban. Nem bírnám ki egy fedél alatt egy ilyen alakkal.
A borítékot, levele után hajítottam a tűzbe.
A konyhába lépve Marcussal találtam szemben magam, ám a történtekhez képest túlságosan is boldognak tűnk.
- Na? - ugrott fel a székéről, és siettében magára löttyintette a kávéját. Mit sem törődve ezzel a pulthoz sietetett, és nekem is töltött a gőzölgő élénkítőből, majd letette az asztalra.
- Mi na? - kérdeztem vissza idegesen.
- Igent mondott? - faggatózott tovább.
- Honnan veszed, hogy megkértem? - meredtem rá döbbenten.
- Ugyan már. - felnevetett, és a vállamra tette a kezét. - Mielőtt elmentél, ötször ellenőrizted a zsebed, és megjegyzem feltűnő volt benne az a doboz. Dudorásztál, és a szokottnál idegesebben kapkodtad a levegőt. Csak a vak nem jött volna rá, mire készülsz.
- Rajtad kívül senki nem jött rá. Azt hittem megegyeztünk, hogy rajtam többet nem alkalmazod, amit megtanultál. Szeretnék én is titkokat. - dünnyögtem, bár ez esetben nem sértődtem meg. - Azt is tudod netán, mit kapsz karácsonyra?
- Ne húzd az idegeimet! Mit mondott? - éreztem, ahogy izgalmában megszorítja a vállam, így kibújtam a fogásából, és távolabb hátráltam.
- Mégis mit gondolsz? - nevettem.
- Igen? Igent mondott? Ezt nem hiszem el! Szép volt, kölyök! - ujjongott, és újra csak odajött hozzám, és átölelt. - Gratulálok!
- Köszi. - motyogtam, de közben már a kevésbé örömteli hír hogylétén gondolkoztam. - A rossz hírrel is tisztában vagy? - kérdeztem rövid hallgatás után.
- Mire gondolsz? - elengedett, és most Ő lépett távolabb, hogy végigmérhessen. Figyelmeztetően meglengettem előtte a mutatóujjam, mire csak a fejét rázta. Ha tudott volna a levélről, akkor azt is tudta volna, hogy rossz hírnek számít, így tehát megnyugodhattam. Nem fog elmenni Frank elé, mert nem fog tudni a levélről. Ehelyett így folytattam:
- Tudod, ma megyek a szülei elé.
- Megkéred az apjától? - meredt rám.
- Dehogy kérem! Úgyis tudom előre a választ. Nekem elég, ha Em igent mond. Már nem tehetnek semmit. Egyszerűen csak mellette leszek, amikor megmutatja a gyűrűt, és esélyt adok nekik, hogy kedvesen reagáljanak. Elvégre egy életen át bután kell majd vigyorognunk egymásra, és úgy csinálni, mintha imádnánk a másikat.
- Talán egy nap így is lesz. Majd látják, milyen szép unokákat csinálsz, és…
- Ezt még jegeljük egy időre. Jó? - intettem le, majd ezzel a lendülettel felkaptam a poharam, és egy szuszra kiittam a kávémat. - Este beszélünk.
- Sok sikert! - vigyorgott tovább.
- Neked is! - azzal felkaptam a cipőm, a kabátom, és már indultam is.