Megsárgult füvet táncoltat,
Lombtalan fákat kerülget a szél,
Mely egyetlen társam utamon
Míg keresem, ki vagyok Én.

...mondja a versem, és ki vitatkozna? Hisz egész életünkben az utunkat keressük, és ha egyszer rátalálunk, foggal-körömmel kell harcolnunk érte, másként nem lesz a mi saját jövőnk.
Őrült tempót diktál a világ, és legyűri az embert a mindennapos csetlés-botlás, kesergés, reménytelenség. Ilyenkor ajánlok egy jó könyvet, mert

"Egy olvasó ezer életet is megél. Az, aki nem olvas, csak egyet." ;)

Én pedig szeretnék a segítségetekre lenni saját szárnypróbálgatásaimmal, hiszen erre az útra akarok lépni. Szórakozatni, és megigézni. Nem nyugszom, míg ezt el nem érem. A véleményetek pedig mindennél többet számít!
Ízelítőül ;P

"Gyermekként úgy hittem, az élet apró örömei mindenkinek megfelelnek a maguk egyszerűségében. Hogy bárkit elvarázsol a csillagok sokasága a sötét égbolton, a viharok komor ereje, az erdők csábítása és a nap előtt átkúszó felhők százszerűsége.
Idővel azonban rá kellett ébrednem saját ostobaságomra, és észrevennem, hogy a magamnak hazudott tények, valójában csak üres kifogások, valahol mélyen pedig egyfajta védekezés a valóság ellen.
Elvesztek a csodák a sötétben. A csillagok elrejtőztek a szürke felhők mögött, a villámok rossz szándékú árnyakat vetettek a falra, a szél furcsa hangokat gerjesztett, az erdő pedig olyan fekete homályba öltözött, amely taszítóvá tette előttem. Félni kezdtem, és ez a félelem hamar egészségtelen méreteket öltött. A szél mintha érthető szavakkal szólított volna meg, és mesélni akart volna valamiről. De tudtam, hogy ez rossz. Ahogy az érzés is, mely szerint valaki figyel."

~ Lucas Ward